A weimari vizsla kialakulása
A háború óta eltelt évtizedekben a weimari vizsla tenyésztése rendületlenül folyik, bár kétségtelenül nem a legnépszerűbb mindenes vizslafajta. Népszerűségét jócskán túlszárnyalja a magyar és a német vizsla, annak ellenére, hogy a weimari vizsla igen sokoldalú vadászeb.
A weimari vizsla története – sok más kutyáéhoz hasonlóan – a múlt homályába vész. Vannak elméletek, legendák, de a bizonyosság talán már sohasem derül ki.
Sokan azt mondják, a weimari vizsla viszonylag fiatal fajta, kialakításának kezdete a XIX. század első felére tehető csupán. Ezen elmélet támogatói szerint kialakulását Weimar környéki nemes embereknek köszönheti, akik szelektív tenyésztés alkalmazásával olyan mindenes vadászkutyát akartak létrehozni, mely jó szimattal, gyorsasággal, bátorsággal és nem mellékesen kiemelkedő intelligenciával rendelkezik. Vélekedésük szerint a bloodhound lehetett a szépséges vizsla őse, de egyes feljegyzések szerint a Hannover környékén nagy populációban élő, vörös és cser színű schweisshundoktól erednek.
Vagy a weimari vizsla ennél is régebbi eredetű?
Egy másik elmélet ennél sokkal régebbre datálja a szürkéskék kutyák megjelenését. Úgy vélik, a 987-től uralkodó francia Kapeting dinasztia, és később a Valois család tagjai már tartottak és tenyésztettek ilyen színű vadászebeket, egészen az 1400-as évek közepéig, azaz XI. Lajos uralkodásának idejéig.
Egy Pierre Rousselt Blanc nevű francia kinológus úgy véli, hogy ez a francia, szürkéskék színű eb csak a weimari vizsla őse volt, melyet aztán szász fejedelmek nemesítettek tovább. Egy biztos: Van Dyck (1599-1641), a híres festő egyik alkotásán, melyet Rupprecht von Pfalz fejdelemről készített, egy weimari vizslára igencsak hasonlító kutya látható. Szintén a korábbi eredetre utalnak Goethe (1710-1782) feljegyzései is, melyekben egy „chienns gris”-t, azaz szürkés kutyát emleget. Márpedig neki bizton hihetünk, hiszen élete utolsó éveiben a weimari nagyfejedelem udvarában élt és dolgozott, a nagyurakkal együtt több vadászaton is részt vett. Karl August (1757-1828) weimari nagyherceg, aki a vadászatok nagy kedvelője és mestere volt, igen sokat tett a fajtáért. Nem csak a weimari vizsla különleges színe, de kiemelkedő vadászati adottságai is megragadták. Személyes hatásköre volt a tenyésztési döntések meghozatala, irányt mutatott az ideális típus kialakítására és a kölykök csak az ő engedélyével kerülhettek gazdához – természetesen kizárólag főúri kezekbe.
Tény, hogy a XIX. század volt az a fordulópont, amikor a vadász és a kutyás világ kezdett megismerkedni a weimari vizslával. A század második felében egyre több tenyészet alakult Németország-szerte. 1880 környékén már összefogott munka zajlott a fajta egyedeinek meghatározása, a fajtakegyek leírása és egy önálló fajtaklub létrehozása érdekében. Az első, 1879-ben született leírásban a név még nem volt meghatározott, a kékesszürke fajta mint a rövidszőrű német vizsla kék mutánsa szerepelt. Sokat kellet küzdeniük a weimari vizsla, mint önálló fajta elismertetéséért, erre pedig csak 1896-ban került sor, a fajtaklub pedig csak további előkészítő munka után, 1897-ben alakult meg.
A századforduló táján a rövidszőrű változat mellett megjelent a weimari vizsla hosszúszőrű, kissé később pedig a drótszőrű változata is. E két utóbbi szőrtípus azonban a mai napig igen ritka, leginkább Németországban lelhető fel néhány példány, és laikusok csak a legnagyobb kutyás világrendezvényeken csodálhatják meg őket.
A weimari vizsla fajtáját még ki mindenki befolyásolta!
Egyébiránt a weimari vizsla nemesítésében nagy szerepet játszott Ausztria is, Hans von Ratibor Hohenlohe herceg által, aki az első kutyákat importálta az ország területére még 1913-ban, és a kékesszürke kutyák szerelmese lett.
Az első világháború és a gazdasági világválság igencsak visszavetette a tenyésztési és vadászati kedvet, a weimari vizsla fajta létszáma nagymértékben csökkent.
A háború után jóval, 1935-ben sikerült megalkotni az első standardot, német és osztrák tenyésztők közreműködésével. Nagyjából ebben az időszakban, azaz a két világháború között kerültek az első példányok Angliába és a világ más tájaira is, sorra alakultak a weimari vizsla klubok, és egyre többen ismerték fel a fajtában rejlő vadászati képességeket.
A második világháború a weimari vizslák fejlődésére sem volt pozitív hatással. Hitlerannak ellenére, hogy német fajta, nem kedvelte a weimarit, vélhetően annak arisztokratikus múltja miatt, így tenyésztését – ellentétben több más német fajtáéval – nem támogatta.
